-A Zero-G-vel már öt éve zenéltünk együtt, mikor elérkeztünk arra a bizonyos pontra, ahonnan, úgy éreztük, nem lehet tovább lépni. Ekkortájt várták a jelentkezéseket a Megastar második fordulójára, s eszükbe jutott a fiúknak, mi lenne, ha jelentkeznék. Hangya meglátása szerint az első fordulót egy teljesen átlagos külsejű, nem túl jó hangú valaki nyerte meg, s úgy vélte, magasan vinném a pálmát. Nem ismertem a műsort, egy részt nem néztem meg. Kifejezetten utálom a tehetségkutató versenyeket, műsorokat, mert úgy érzem, valami nem stimmel a háttérben, főleg Magyarországon. Unszolásukra, A Zero-G jövője érdekében végül beadtam a derekamat. Lenne mit mesélnem az egész felhajtásról, de nem tehetem, november 30-ig él a szerződésem, komoly bajom származhat abból, ha nem tartom be a játékszabályokat. Maradjunk abban, hogy az ötven döntős közé még bejutottam. Kiesésem óriási megdöbbenést keltett mind a rajongók, mind az ismerősök körében. Rettenetesen magam alá zuhantam, végleg abba akartam hagyni a zenélést. Ekkor írtam azt a bizonyos levelet: abban a pillanatban őszintén leesett, lehet, hogy az egész életem és karierrem gondolata hülyeség, belekezdenem se lett volna szabad. Egy hónapig, azon kívül, hogy minden nap melózni jártam, ki sem léptem a lakásból. Nem ez volt az első kudarcom, rengeteget átéltem már, melyek mindig mások ostobaságából fakadtak. Tapasztalnom kellet, hogy azok az emberek, akik már biztonsággal ülnek zenei posztjaikon, rendre elnyomják az új tehetségeket, nehogy túlnőjenek rajtuk.

Még létezett a Zero-G, mikor férjemmel, Tommyval, ki szintén tagja a Drugzonenak, megfogant fejünkben az ötlet: milyen király lenne együtt zenélni, végre olyan zenét játszhatnánk, melyet mindig is szerettünk volna. Végül is, a Zero-G-be csak belecseppentem, nem volt az enyém. Én az új neo-rock vonalat hallgatom szívesen, mint Manson, Orgy, Rob Zombie, Nine Inch Nails, Murderdolls, Korn, Type 0 Negative és még sok olyan együttest, amelyeket itthon szinte nem is ismernek. A Drugzone résztvevői végül azok a nagyon közeli barárok lettek, akik végig körülöttem voltak 'depressziós időszakomban'.

-Igaz. Valahogy a 2004. év végén létrejött a Drugzone. Valószínű nem meglepő, mi is a dallamosabb rockzene, neorock vonalát követjük. A próbákon felvázoltunk egy komplett tervet a zenekar építésére vonatkozóan. Észrevettük, hogy előző bandáinkban egy-egy lépést rossz irányba tettünk meg. Átgondoltan haladtunk, végül elkészítettünk egy promóciós demót Let Our Music be Your Drug! címmel, melyen négy dal, egy videoklip és egy fotóösszeállítás is látható, hallható. S csak ezután gondoltunk egy koncert összehozására, ezt sikerült is megszervezni november 12-ére a Cool Rock Caféba. Az estnek a Drugzone Party nevet adtuk, rajtunk kívül színpadra lép még az Impact Pulse nevű csapat, ők szintén elektro zenét játszanak gitárral társítva, emellett nyerményjátékon is részt vehetnek a vendégek. Mi éjfélkor kezdünk, bemutatjuk a már elkészült 13 dalunkat.

Csapatunkkal már eddig is nyílt lehetőség ismerkedésre, hetente egy-kétszer nyilvános próbát tartunk Angyalföldön. Eljönnek a vendégek, eljátszuk a dalainkat, majd tartunk egy kis szünetet, eldumcsizunk, a fiúk cigiznek... Majd megint játszunk, s, ha kérik, a ráadás sem marad el. Ilyenkor mindenki jól érzi magát, egyenlőre úgy néz ki, nagyon bejön a zenénk. Január óta csináljuk, már legalább 100 kedves arccal találkoztunk ennek köszönhetően, és már további egy évre be vagyunk táblázva. Elnézést is kérek minden érdeklődőtől, marha sokat kell várni (ha-ha).

-Meglep, amit mondasz. A Hammer 'Levelezne' rovatában lépten-nyomon azt olvasom; numetalosok, Kornosok, divatrockerek, stb. kíméljenek...

- Elhiheted, én csodálkoztam legjobban, mikor elmentem Manson koncertjére, s nem a dark-gót társaságot találtam ott, mindenféle emberek feltűntek. Ráadásul, azt hittem, irtó kevesen lesznek, mégis voltak elegen. Igencsak örültem. Úgy vélem, ez az 'Utáljuk egymást hevesen!'-szemlélet -a metalosok a darkokat, azok a punkokat és viszont- csak fiatal korban jellemző, késöbb mindenki elfogadja a másikat. A nyilvános próbák mutatják, hogy igenis, van igény a zenénkre.

Rengeteg magyarországi zenekar már idejétmúlt a nyugati világban. Itt még sokan a '80-as éveket idézik, míg máshol a világon Mansonok meg Rammsteinek olyan hatalmas koncerteket adnak, olyan zenei élvezeteket nyújtanak, melyre a régiek nem képesek. Itt, mintha 20 évvel ezelőtt leragadtak volna az emberek egy pocsolyában, és nem volnának képesek tovább lépni. Mi pont azt próbáljuk előtérbe hozni, hogy nincs Magyarországnak, soha nem is volt egyetlen világszintű könnyűzenei produkciója sem. A németeknek ott a Rammsteinn és a Guano Apes, a finneknek a Rasmus, HIM, 69 Eyes, még a románoknak is ott van az Ozone. Magyarországról még egyetlen Európa-szintű (világszintről nem is beszélve) zenekar sem emelkedett ki, holott most, hogy EU-s tagok lettünk, sokkal könnyebb külföldi kiadót találni, kijutni zenélni, stb. Még azok is itt ragadnak, akik eljutottak arra a szintre, hogy tovább léphessenek, külföldön is sikert arathassanak. Én rendkívül vágyom egy áttörő csapat létrejöttére, akkor, tudom, a többi együttesnek is könnyebb lesz, főleg a kiadók felé: "Hm, magyar zenekar? Húú, az is magyar, akit a másik kiadó felkarolt..." Így képzelem a folyamatot.

-Nagyrészt a mentalitás. Itt az emberek mindig panaszkodnak, szeretik kicikizni a dolgokat, bántani a másikat. Még a zenekarok közt sincs akkora összetartás, mint kellene. Van három, aki borzalmasan összefog, s mindenki mást utálnak. Akadnak lézengők is. Mindenki érvényesüloni akar, mivel kicsi ez az ország, s ellökik, eltapossák a másikat. Ez óriási hiba. Szerintem, ha lenne is egy külföldön életképes produkció, azonnal elsüllyesztenék egy fiók mélyére.

-A kiadók pl. sok ideig elzárkóztak az angol szöveg elől. Ne haragudjon a világ, magyar szöveggel sehova se jutsz, csak itthon! Nagyon ritka például az, hogy a Rammstein az anyanyelvén vált ismertté. Az egy agresszív, ráadásul irodalmi német, mely durván üt. Még Amerikában is eladják az összes jegyüket. Több más lehetőségtől is elzárkóznak a kiadók, szerintem főleg azért, mert félnek rizikót vállalni, félnek az újtól, inkább a régit fogják, az utolsókat is kiszorítják belőle, ilyen búcsúkoncert, olyan Best of lemez, mit tudom én. De már új kellene! Kowa mondta a Black Outból, hogy elég volna Magyarországon egy zenekar is, hogy meghozza ezt a változást. Ez nem feltétlenül a Drugzone lesz, imádkozom azért, hogy jöjjön már el az a csapat, mely lejjebb söpri az útról a régit, és teret enged az újnak, a jövőnek. Kint már mixelik össze a különböző zenei stílusokat, rengeteget kísérleteznek. Hol vagyunk mi a Nine Inch Nailstől, egy klasszikustól? Iszonyat távol! Ebbe az irányba kellene fejlődni! Ha más nem akar, hát megcsináljuk mi (ha-ha)!

-Ma már viuzuálisan is stimulálni kell az embereket, nem elég eldarálni a dalszöveget, szólni pár jópofa szót a közönséghez. Ahogy a színház, úgy a zene és a zenei előadásmód is változik. Egy koncert alatt változzon a díszlet, az öltözet! Hidraulikus emelők, kosztümök, színészi játék: a néző még pisilni se akar kimenni... A késöbbiekben mi is szeretnénk, díszleteket, színházi elemeket alkalmazni, csak mindez rengeteg pénzbe kerül. Nálunk az egész banda imádja a horrort, megjelenésünk is ezt tükrözi. Hatunknak szép kis horrorgyűjteménye van, bár Johnny még tanításra szorul (ha-ha). Jó példaként jár elől családi fészkünk Tommyval, és ne a gumidenevérkékre tessék gondolni... Bárcsak felkérnének minket egy horrofilm zenéjének megalkotására! Horrorfilm-hangulatot idéző dalaink már vannak.

- Persze, kint pl. Mansont nem csak a 15 évesek kedvelik, a 40-50 éves korosztály is kilátogat a koncertjeire. Itt valamiért az idősebb korosztály nem is hallgat zenét. Az, ami a rádioban megy!? Ne vicceljenek már, az a legminősíthetetlenebb, még egy gyerek által is felfogható 'izé", számomra nem is zene.

-Ne állítsa nekem egy banda se, akár magyar, akár külföldi; ha egyszer elkezdi, nem az az álma, hogy majdan 10000 embernek zenéljen. Az az élvezet: látni annyi arcon a mosolyt. Nincs az a zenész, aki örül annak, hogy már 5 éve szakadatlanul 50 embernek ad elő. Nem ezt akarta, csak belenyugodott. Beletörődtek abba, amit csináltak, csinálnak. Persze, van teltház is: Ossian, Omega, bármely csarnokot megtölti. De hol vannak a jelenlegi nagyok? Ők nem most váltak ismertté, hanem a múltban. Nekem is tetszik pl. a Kowa Meg A Vega, de az a rock'n'roll lightosabb változata. Hol vannak az igazán kemények? Annyira könnyű lenne; most már nyitva állnak a kapuk Európa felé, Tódoljunk ki, mutassuk meg, hogy mit tudunk! Mi pl. rengeteg külföldi kiadónak elküldtük a demonkat. Tudjuk, hogy nehéz, főleg egy magyar zenekarnak, de legalább látják a nevedet, még ha nem is hallgatnak meg. S, ha elküldöd a következőt, emlékezni fognak, mintha már látták volna, ismerős lesz nekik. A remény! Érted? Sok zenészből valahogy kiveszett a remény. A magyarok nagyon magukra orientálódnak. A változástól, jövőtől nem lehet elbújni, nem szabad megragadni a múltban. Mindkettőre szükség lenne, de Magyarországon még nincs új...

- Hallgatlak, és kezd összeállni a kép. Nálunk a rockzenei körökben nem veszik szívesen a Nyugattal való példálózást, kozmopolitának, hagyománytiprónak tartják. A magyarok igen érzékenyek, joggal, a történelmüket, múltjukat érintő kérdésekre. Évtizedeken keresztül csak a rockzenén keresztül adhattak hangot tiltakozásuknak, ráadásul ha valaki keresi az útját, netán eltévelyedett, a rockzene képes helyre tenni érzéseit, akkár visszalökni a helyes irányba. Szerintem ez csak az anyanyelven lehetséges. A magyar rockzene több, mint egy zenei műfaj, sokkal összetettebb, szimbólkumértékkel bír. Igazad van, a magyarok, valljuk be, szűklátókörűek, sajnos sokan, nem veszik észre, hogy te is a magyar zene javát akarod, arra törkszel, hogy a magyar tehetségeket méltó módon ismerjék el, hogy emeld a magyar rock színvonalát. Meg kéne találnotok a közös hangot, egy a célotok. Valójában mindenki hiányolja az átütő produkciókat, melyek megütnék a hajdani robbanások színvonalát. Először én sem értettem, mit akarsz pontosan, de végül felfogtam, mennyire szívügyed a zene, szívből szurkolok a Drugzonenak!

-Annyian beképzeltnek tartanak,pedig nem vagyok az a típus. Sokszor az újságokban is negatívan mutatnak be. Évek óta keményen dolgozom, és mennyi emberrel találkoztam, aki direkt hátráltatott engem. Amúgy, ha világsikerünk lenne, akkor sem tudnék átlépni ezeken az embereken, csak megmutatnám, hogy igazam volt. Be akarom bizonyítani, hogy igenis, át lehet törni a határokat. Nem biztos, hogy a Drugzone lesz az, de, ha tudomásomra jut, hogy valaki modern zenével döngeti a falakat, én leszek az első, aki a segítségére siet. Olyasmi kellene, mint mikor a grunge meg a Nirvana elsöpörte az összes glam rockot. Naná, hogy örülnék, ha mi lennénk az elsöprők! Már egy éve folyik a Drugzone hírverése, a lehető legszélesebb fórumon bemutatjuk magunkat. De nem akarom elkiabálni, mert megint pofára esek, megint megtudom, mit csináltam rosszul (ha-ha). Egyébként ez az utolsó banda, 28 évesen nem akarok egy következő zenekarral újrakezdeni. Minden energiámat, lelkemet, pénzemet, reményemet a Drugzoneba helyezem, mint még soha. A szervezés javát is én intézem.

-Először beletemetném magam a munkámba, de egy idő után csak találnék valamit, ami érdekel. Pl. mindig szerettem volna kickboxolni, végre lenne pénzem a felszerelésre, és 32 évesen el is kezdhetném az edzéseket (ha-ha). Vagy, régi elképzelésem az írás, csak nekem -kanadai születésű lévén- még mindig problémás a magyar nyelv és helyesírás. Vicces lenne, párszor lektorálni kellene a munkáimat.

-A te temperamentumoddal elengedhetetlen, hogy férfi zenéstársaid elfogadjanak havernak. Ha szimplán a csajt látnák benned, nem tűrnék, hogy mindenbe 'belekotyogj'. (Bár a néphagyományból tudjuk, a jóisten az asszonyt a kutya farkából termtette, azért ugat annyit...)

-Köztudott rólam: A Linda az pasi! Hiába vagyok nő, férfias a gondolkodásom. Bárcsak férfinak születtem volna! A zenei pályámon is sokkal hamarabb összejöhetett volna valami. Nézz körbe, hány sikeres rockénekesnő -nem Keresztes Ildikó, tra-la-la- van? Nem rock'n'roll, nem a Janice Joplin emlékzenekar: ROCK! Talán Courtney Love a Hole-ból, ő lenne a világ női rocksztára!? Pff!

A férfiak előttem mindig mindenről tudnak beszélni, mikor még a feleségeket is kiküldték, én valahogy még akkor is bent maradhattam, elfogadtak.

-Ez esetben utálhatnak a feleségek...

- Nem igaz, én még a feleségekkel is jóban voltam, mert nő vagyok. Páran inkább a férfias hozzáállásom miatt nem kedvelhettek engem. Mikor arra terelődött a téma, hogy hogyan kozmetikázzák magukat, hogy gyantázzák a lábukat, na, az nekem már sok(k)... Nem kell folytassam!

-De, állandóan. Az volt a leghumorosabb, hogy mikor először érkeztem Magyarországra édesanyámékkal, épp nem szerepelt műsoron. Mindenki poénkodott: "Íjja, Linda!" Nem értettem, mi ütött beléjük. Előbb-utóbb persze volt szerencsém ehhez a "csodasorozathoz", de nem néztem végig, csak megvártam, míg sikít egyet. "Na, jól van, ezért cikiztek éveken keresztül" -állapítottam meg-, "ha-ha, de humoros!"

-Számomra a siker: világsiker. Nyilván sokan nem vágynak külföldre, de akkor csak hobbyból zenélnek, vagy, valóban ennyire különbözik sikerfogalmunk. Elvégre, valaki számára jelenthet sikert, ha otthon gitározik a családnak, vagy nullára jön ki, esetleg 10 lemezt elad Magyarországon. Én sem a milliós kerestre apellálok. Azt szertném érezni, amit Trent Reznor és zenekara érez, azt a lelkesedést. Én a lelkesedést hiányolom is az itteni közönségből, egyedül a Rammstein-koncerten tapasztaltam, hogy a magyarok is képesek őrjöngeni. Mondjuk, ott látványban is kitett magáért a banda, de egy átlag koncerten szól fél percig a taps, utána állnak csendben, várják a következő dalt. Sokszor lehet is látni a zenészeken, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a jelenséggel, holott, pl. Németországban ugyanaz a zenekar, ugyanaz az előadás, és az emberek megőrülnek. Itt nyugisabb a vérmérséklet, gyakran még tapsolni se szeretnek. Sajnálom a zenekart, mikor tényleg ott topog egy helyben 50 ember, akik még tapsolni sem hajlandóak. Nincs egyetlen ember sem Magyarországon, aki világsikerről ábrándozik? Ha, csak Európában sikeres lehetne a Drugzone, megtébolyodnék! Nem is tudom, mihez kapnék boldogságomban, megfulladnék! Csak egyszer mehetnénk Japánba játszani 20000 főnek, ott vannak a leglelkesebb közönségek! Őrület! Utána meg is halhatok!