Drugzone Party

(„You are The One for me!”)

2005. november 12. egy olyan dátum a Drugzone-osok körében, melyre azt hiszem sokáig emlékezni fogunk. Hogy ezt a szombatot mi várakozás és izgalom előzte meg a zenészek és a rajongók részéről, azt inkább nem taglalnám, hiszen mindenki, aki ott volt saját magán érezhette ennek jeleit.

Indulás!

A Déli páyaudvaron kb. 25-en gyűltünk össze, hogy aztán együtt derítsük fel, hol is található az a bizonyos Dokk Club. Akik még nem ismerték egymást, hamar összebarátkoztak, és némi szíverősítő elfogyasztása után igen jó hangulatban indultunk el.

A belépés

A klub alkalmazottai és a „kedves” DJ már koraeste „belopták” magukat a szívünkbe, hiszen a meghirdetett kapunyitási időpont fél órával eltolódott. Hajnali 4-kor irántuk való szeretetünk még inkább felbuzgott, ugyanis váratlan módon kidobtak minket.

De ez a koncert minőségén és a buli hangulatán mit sem rontott.

Az előzenekarról nem írok inkább semmit, mert mi ekkor éreztük magunkon a leginkább az említett szíverősítő hatásait, plusz ekkor próbáltuk ki a klub luxusszolgáltatásait, mint kanapé és tiszta mellékhelyiség. (A 68 000 ft-os pezsgőt inkább kihagytuk.)

A nyereményjátékra sokan összegyűltek a színpad elé, és nagy hévvel bontogatták a borítékokat. A három nyertes igazán boldognak mondhatta magát.

15 perccel a kezdés előtt már tapintható volt a feszültség. A rajongók ezt a banda és kedvenceink nevének üvöltésével próbálták oldani, kisebb-nagyobb sikerrel.

A koncert

Pontban éjfélkor ámulatba ejtettek minket, hogy aztán még 65 percig folytassák ezen tevékenységüket. A Hypnotize-nál jobb nyitószámot nem is találhattak volna. Még 12 szám erejéig énekeltünk, táncoltunk, tapsoltunk, örültünk a zenének, és annak, hogy mi vagyunk és ők vannak. Nekünk.

Linda remek mozgásával és átöltözéseivel tette még színesebbé az amúgy sem unalmas koncertet. Egyénisége betöltötte a színpadot, de persze azért a fiúkat is hagyta élni.

A Muratore-fivérek beállásai is nagyon szuperek voltak. Ha Linda éppen nem volt a színen, szinte azonnal magukra vonták a figyelmet.

Aztán a két szinte állandóan mosolygós fiút se felejtsük el: Johnny és Dió arckifejezései, azt hiszem híven tükrözték azt a boldogságot, ami a mi lelkünkben volt a koncert alatt.

Marcell, bár nem egy vigyori típus, de a fekete-fehér dobverői, stílusos ruházata, és halálian megkreált haja osztatlan sikert aratott. :-)

A közönség hálája

Jól látszott, hogy ezt a profi produkciót bizony sokat el kellett próbálni, és a munka nem volt hiábavaló, így a siker sem maradt el. A közönség visszatapssal, ütemes ordítozással és néhány szál rózsával, no és nem kevés szeretettel hálálta meg a bulit.

A koncert utáni beszélgetés a rajongókkal remek ötletnek bizonyult, ha az ember szétnézett a teremben, valamelyik zenészt biztos, hogy épp szóra fogta valaki.

Az afterparty is királyul hatott, bár a vége felé erősen megfogyatkoztunk.

Mindenki fáradtan, de boldogan ment haza, egyre gondolva:

Kedves Drugzone! Köszönjük szépen a ma éjszakát, legyen még sok ilyen jó buli! A legjobbakat kívánjuk nektek, főképp, hogy megjelenhessen végre a lemezetek! Szeretünk titeket!

Én még hozzátennék ehhez valamit.

Ha le vagytok törve, vagy épp valami nem úgy működik ahogy szeretnétek, akkor gondoljatok a következő nagyon fontos igazságra:

„There is always room at the top.”

(„Mindig van hely a csúcson.”)

Danial Webster

Szeretettel és jó kedvvel írta:

Lukács Hajni

2005. november 20-án

Köszönet:

Kiemelten szeretnék köszönetet mondani Lindának a jegyekért, Wed-nek, Jeck-nek, és Nórinak az „idegenvezetésért”.